Of, dacă copacii parcului central al Budapestei ar putea grăi! Oare ce ar povesti despre dorinÈ›ele, visele celor care se plimbă printre ei? Oare ce secrete ne-ar È™opti? Despre suspinele tinerilor îndrăgostiÈ›i? Ori tragedia fericirii dispărute? Adaptarea la scenă a celui mai vestit roman de ErnÅ‘ Szép ne oferă o imagine nostalgică despre viaÈ›a Budapestei de odinioară, prin povestea de dragoste dulce-amară a lui Manci Tóth È™i Pali Csacsinszky.

Senki nem beszéli úgy a huszadik század elsÅ‘ felének magyar- és hamisítatlan pesti nyelvét, mint Szép ErnÅ‘, senki nem mesél olyan izzó és költÅ‘i szenvedéllyel a fiatal szív botladozásairól, mint Szép ErnÅ‘, senki nem ébreszt bennünk annyi iróniával teli nosztalgiát, mint Szép ErnÅ‘. Csacsinszky Pali úgy csacsi, mint a mai napig bármelyikünk tud fiatalságában eltévedni: úgy fantáziál a szerelemrÅ‘l, úgy vágyakozik valami ideálisra, hogy nem veszi észre az ölébe pottyant igazi és valóságos szerelmet, az igazi vágyat, a természetes odaadást — nem veszi észre az elragadó és egyszerű varrólányt, Tóth Mancit. Mire ráébred mit veszíthet, igazi szerelmével már robog a vonat egy távoli város felé. És aztán? “Csak úgy lóg, szólóban, gyáván és nyomorultul a szívével az ember.”